"A milliárdokat nem én toltam ki ebből az országból...! - Interjú Ambrus Attilával, a Viszkissel:

Mióta elfogták, tudni lehetett, hogy egyszer film készül majd Ambrus Attila életéről. Most elkészült, és november 23-án be is mutatják. Ebből az apropóból beszélgetett vele Zimre Zsuzsa a börtönévekről, a forgatásról, és arról, hogyan lehet 13 év után visszatérni a társadalomba.







Zimre Zsuzsa/WMN:
Hogy talált meg a film és Antal Nimród?
A. A.: A filmet már a kétezres évek elején meg akarta csinálni Nimród, de a jogok Dobray Györgynél voltak, akinek nem sikerült a projektet összehoznia. Épp a Múzeumkertben árultam, amikor odajött zöldben egy csávó, hogy: szia, én vagyok az Antal Nimród, szeretnék vásárolni egy flaskát.

Z. Zs./WMN: Tudtad, hogy ki ő?
A. A.: Mondta, hogy filmrendező, de elsőre nem esett le, ki ő. Megkérdeztem a feleségem, és ő egyből tudta. Később megkeresett, és elmondta, hogy a filmet már régóta meg akarja csinálni, csak eddig nem jött össze, én meg mondtam, hogy részemről oké. A jogokkal akkor már én rendelkeztem, így könnyű volt a helyzet. Ezzel elindult egy komplex folyamat, ami évekig tartott. Elvittem Erdélybe, a helyszínekre. Hetente kétszer-háromszor felhívott – mert akkor még az Egyesült Államokban élt –, én meg meséltem neki. Így rakta össze a forgatókönyvet. Amikor kész lett, elolvastam, és egy-két minimális változtatást eszközöltem, főleg a személyiségi jogokra tekintettel. De mivel nem vagyok filmrendező, nem értek a filmes szakmához, a sztoriba nem szóltam bele.

 Z. Zs./WMN: Mennyire lett valós történet?
 A. A.: A sztori hiteles. Néhány jelenetet felturbóztak gegekkel, meg egy-két helyszínen változtattak – tudniillik technikailag nem lehetett megoldani úgy, ahogy eredetileg történt –, de ez nem egy dokumentumfilm, ennyi mozgásterünk volt.

 Z. Zs./WMN: Kaptál szerepet a filmben?
 A. A.: Igen, egy kicsit. Időként jártam a forgatáson, de alapvetően rábíztam a dolgot Nimródra. A nézők majd eldöntik, milyen lett a film. Az, hogy én, ő vagy a producer mit mondunk, az kincstári optimizmus, de azt gondolom, annyi ember annyi energiát, munkát beletett, hogy nem lehet rossz. Ambrus Attila portréja

 Z. Zs./WMN: Láttad egyben, a végső vágás után?
 A. A.: Még nem, csak 85 százalékos állapotban láttam.

 Z. Zs./WMN: A rablások olyanok, mint az amcsi filmekben?
 A. A.: Nagyon nehéz visszaadni a filmvásznon. Az élet nem ilyen. Ez egy igen kemény műfaj, annak ellenére, hogy alapvetően primitív kategória, mert bemenni fegyverrel egy bankba nem agysebészet. De ha a rendező el tudja hitetni, hogy ez egy menő dolog, akkor a néző elhiszi neki. A színész feladata pedig az, hogy hitelesen eljátssza.
Én annyit kértem Bencétől (Szalay Bence a film főszereplője - a szerk.), hogy legalább lopjon előtte egy csokit a közértben, hogy hitelesen el tudja játszani a szerepemet. Én minden alkalommal meghaltam kicsit, amikor be kellett mennem egy bankba. De nem attól féltem, hogy fegyverrel megyek be, hanem attól, hogy valami olyan dolog történik, ami nincs a forgatókönyvemben. Minden rablásra heteket készültem. De vannak élethelyzetek, amikor kicsúszik az irányítás a kezünk alól. Például hiába lövök bele a plafonba, ha gellert kap a golyó, az életben nem mosom le magamról, hogy meg akartam valakit lőni. Mindig attól féltem, hogy valakinek baja lesz, mert én nem az az ember vagyok, aki bántana másokat. Ez az oka annak, hogy innom kellett – mert különben nem mertem volna bemenni.

 Z. Zs./WMN: Voltak ebben az időszakban alkoholproblémáid, vagy csak abban segített, hogy lelazulj?
 A. A.: A vége felé már voltak. Az elején csak megittam egy felest vagy egy duplát, és annyi elég volt. Az utolsó balhém előtt már egy egész üveg whiskey-t ittam meg.

 Z. Zs./WMN: Azért raboltál, mert kellett a pénz.
 A. A.: Az Újpesti Dózsa jégkorongcsapatában kis túlzással annyit kerestem, hogy abból egyszer meg tudtam tankolni az autómat. De nemcsak azért kezdtem rabolni, mert azt gondoltam, hogy fasza gyerek vagyok, hanem mert nem tudtam bizonyos helyzeteket máshogy megoldani. Hoztam egy döntést, ami nem feltétlenül volt helyes. Azt gondoltam, átmeneti megoldás lesz, de aztán rájöttem, hogy iparszerűen lehet rabolni, és megtaláltam a következő pályafutásom sava-borsát. Ez motivált hat éven át. Mindeközben jégkorongoztam, voltak vállalkozásaim, de beteg emberként, játékfüggőként léteztem, így a rabolt pénz jelentős részét behordtam valaki másnak. A cégeim jól prosperáltak, közös üzletet vittem az akkori barátnőmmel, de az isten pénze nem volt nekem elég, mert a kaszinózásból nem lehet jól kijönni. Nem akarok szerecsent mosdatni, de hoztam egy döntést, és ennek volt konzekvenciája.

 Z. Zs./WMN: Akadnak, akinek a mai napig rémálmai vannak attól, hogy fegyvert fogtál rájuk. Olyat is találni köztük, aki pszichológushoz járt emiatt.
A. A.: Ezt abszolút elfogadom, és azt is, hogy sokan utálnak. Nem akarom magam piedesztálra emelni, olyan bűnöző voltam, akinek nem volt az arcára írva, hogy ha bemegy egy bankba fegyverrel a kezében, meghúzza-e a ravaszt vagy sem. Megértem azokat, akik a pokolba kívánnak. Két hónapja a Visegrádi Palotajátékokon árultam, és odajött hozzám egy jól szituált hölgy, majd azt mondta: „Imádkozom azért, hogy a pokolba kerüljön.” Én meg erre azt válaszoltam: „Semmi gond, hölgyem, jó ott a társaság. De csak ön után!” Tiszteletben tartom, hogy van egy oldal, amelyik azt gondolja, én egy vérgeci csávó voltam, aki kurvaanyázva követelte a pénzt. Pedig többször megkövettem mindenkit, gyakorlatilag már a macskától is bocsánatot kértem. Nem tudok mit tenni, ültem érte 13 évet.

 Z. Zs./WMN: „Kerestél” így havonta sok milliót. Volt bármi értelme emellett a munkának?
 A. A.: Az értékrendem elég sekélyes volt akkoriban. A barátnőimnek mindig azt mondtam: mutassanak rá egy helyre, és elviszem őket oda. A világtérképről beszélek. Volt, hogy elutaztam egy szigetre, amit három perc alatt körbefutottam, és a harmadik nap már azt kérdeztem, mikor indul haza egy járat, olyan unalmas volt. Hedonista élményeket kerestem. A gyerekkori vágyaimat valósítottam meg, mert gyerekként sokat olvastam utazásokról. Az volt az ars poeticám, hogy bármit elvehetnek tőlem, de az élményeimet nem. A nőmet megdughatják, a házamat felgyújthatják – de ezek mind csak játékszerek.

 Z. Zs./WMN: Mennyire lehet csajozni azzal, hogy „Hello, kiraboltam harminc bankot!”?
 A. A.: A csajoknak jó opció voltam a ‘90-es években. Kiraktam a kulcsom az asztalra, és rögtön látták, hogy valamelyik bank támogat, mert nagyjából képben voltak azzal, hogy a sportból nem lehet megélni. Bankautomataként funkcionáltam, amivel nem is volt semmi baj, én használtam a nőket, ők meg használtak engem. Tudtam, hogy gyereket, családot akkor lehet bevállalni, ha letisztulnak a dolgok. Ha fél lábbal a sitten vagy, vagy a temető szélén, akkor nem lehet komoly kapcsolatot létesíteni.

 Z. Zs./WMN: Sokak számára visszatetsző, hogy súlyos bűncselekményeket követtél el, most pedig haladsz a celebség felé.
 A. A.: Ezen mindig bepörgök. Köztem és a celebek között az a különbség, hogy én értek bizonyos dolgokhoz. A celebek azért celebek, mert semmihez sem értenek.

 Z. Zs./WMN: Akkor is közéleti szereplő lettél.
 A. A.: Ez is rossz megfogalmazás. Ismert és hírhedt arc vagyok, akinek van múltja, van jelene, és remélem, lesz jövője. Egyszerű ember vagyok, mindennap dolgozom. A börtönben főiskolát végeztem, tanultam, és azt gondoltam, ez a jövőm. Az, hogy összemosnak celebekkel és más félnótás idiótákkal, a magyar sajtó problémája, nem az enyém. A magyar sajtó ott tart, hogy vagy beáll a jobboldalra, vagy a balra, vagy bulvárosodik. Igazi oknyomozó riporterrel – aki rendesen felkészül belőlem – ritkán találkozom. Idejönnek, ostoba kérdéseket tesznek fel, és még a tényekkel sincsenek tisztában.

 Z. Zs./WMN: Szerepelsz az Ázsia Expresszben, azóta még többen megismernek.
 A. A.: A média használja az embert, majd eldobja. Te azért tudsz most velem beszélgetni, mert a filmért mindent megteszek, ugyanis akik csinálták, a vérüket adták egy-egy akcióért. Miattuk lemegyek kutyába, pedig utálom a médiát.

 Z. Zs./WMN: Akkor miért vállaltad el az Ázsia Expresszt?
 A. A.: Három oka volt: 1. A napidíjam. 2. Hogy megtudjam, képes vagyok-e ötvenévesen abszolválni a feladatokat a huszonévesekkel szemben. Eredetileg a feleségemmel mentem volna, de ő visszamondta, így lett Krisztián (Berki - a szerk.) a partnerem. Ő is sportoló volt, mint én, és annyian fikázták, hogy kíváncsi lettem rá. Nekem lett igazam, mert civilben teljesen más, mint a képernyőn. Ugyanolyan gyarló, egyszerű ember, mint mindenki más. Az ő dolga, hogy eljátssza a dzsaipuri maharadzsát, és ebből meg tud élni. Láttam Krisztiánt könyörögni, Bentley helyett kukásautóban ülni, és láttam, hogy ment a pitizés a cél érdekében. A harmadik ok, hogy a műsor a film promóciója lett, ami véletlenül alakult így, mert eredetileg korábban indult volna.
De ez a három tényező, amiért bevállaltam. Megígértem az apósoméknak, hogy nem hozok rájuk szégyent, és ennek szellemében lenyomtam többezer kilométert. Kilenc kilóval könnyebben jöttem haza. Az a probléma az egésszel, hogy engem sokat csesztetnek, de a milliárdokat nem én toltam ki ebből az országból. Sok olyan sztorit tudnék mesélni, ahol milliárdok tűntek el, és sehol nem volt felelősségre vonás. Én hoztam egy rossz döntést, aminek megvolt a következménye, megbűnhődtem érte.
Járok előadásokat tartani, iskolákba, egyetemekre, és mindig elmondom az elején, hogy ez nem egy bankrabló-tanfolyam. Ha valaki ezért jött ide, menjen ki azonnal, mert itt arról lesz szó, hogyan lehet visszailleszkedni a társadalomba, miért nem működik jól a pártfogó felügyeleti rendszer, és mi a reintegráció, aminek a jelentését sokan nem ismerik.
Hitelesen tudok arról beszélni, mi működik, mi nem. Például arról, hogy a börtönökben olyan szakmákat erőltetnek rád, ami nem piacképes. Nekem szerencsém volt, mert sírásó voltam, ezért volt közöm az agyaghoz.
De a kerámiából sem lehet megélni. A többi keramikus utál a vásárokban, ahová járok, mert szerintük nekem könnyű. Pedig hat évig egy ablaktalan műhelyben dolgoztam, ahol 70 fok volt a fűtéscsövek mellett. Az, hogy népszerű vagyok, a politikai elit felelőssége. Velük szemben hiteles tudok lenni, mert ők hiteltelenek. 1989-ben történt a rendszerváltás, és nincs egyetlen hiteles politikai vezetőnk sem. Engem meg néhol félistenként tisztelnek. Ez nem normális dolog. Egy normális demokráciában nem ez a norma. Z.

Zs./WMN: Talán mert te önazonos vagy.
 A. A.: Nem tagadhatom le a múltam, de nem vagyok rá büszke sem. Kétszer jártam bankban ügyet intézni, mindkétszer lefagyott a rendszer. Rossz az aurám.

 Z. Zs./WMN: Azt mondják, tíz év börtön után az ember már nem tud visszailleszkedni a társadalomba. Volt bent valaki, aki segített neked?
 A. A.: Szerintem minden pszichológus beteg, és valójában nekik kéne terápia. Valószínűleg annak köszönhető a sikerem, hogy erős egyéniség vagyok. Anyám lelépett másfél éves koromban, voltam javítóintézetben, munkaszolgálaton, és a magyarságom miatt is szívtam Erdélyben - ezért azt gondoltam, csak úgy juthatok előre, ha hiteles leszek. Meghoztam egy rossz döntést, de aztán rájöttem, hogy nincs több dobásom bűnözői vonalon. A rendőrség mindent tud rólam, nem tudok Magyarországon a bűnből megélni. Rájöttem, hogy számomra egy út maradt: ha adok.

 Z. Zs./WMN: Kint segített valaki?
 A. A.: Mindig elmondom, hogy a barátaim nélkül nem lennék sehol. 37 000 forinttal szabadultam. Gondolj bele! 37 000 Ft egy jó helyen egy jó vacsorára és egy kávéra elég. Nekik köszönhetem, hogy még létezem, hogy szabad ember vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és nincs rács az ablakomon, és hogy senki nem mondja meg, mikor kell felkelnem.

 Z. Zs./WMN: Most, hogy filmeztél, nem akarnál a színészettel foglalkozni?
 A. A.: Nemrég voltunk a Fábry műsorában Bencével és Piroskával (Móga Piroska - a film női főszereplője), akik nagyon visszafogottan ültek ott, én meg persze toltam a hülyeséget. Erre azt mondta Fábry, elintézi nekem, hogy bekerüljek a stand up comedybe vagy a Rádiókabaréba. Rengeteg börtönsztorim van, ami kicsit mókás, kicsit tanulságos is, és van egyfajta társadalmi üzenete is. De azt feleltem neki: köszönöm, én elvagyok az agyaggal meg a gipsszel.

 Z. Zs./WMN: Máshogy kezeltek a börtönben, mint a többi rabot?
 A. A.: Nagyon komolyan be voltam zárva, csövön kaptam még a levegőt is. Így már reggel kilenckor tudtam, mi lesz az ebéd.

Z.Zs/Wmn: Inkább arra gondolok, hogy különlegesnek tekintettek-e a rabok, mint, mondjuk, Stohl Bucit?

A.A: Hagyjad már a Stohl Bucit! Csak azért féltek, hogy valami bajom ne essék, mert abból nekik lett volna problémájuk. Ahol a madár se jár, ott nincsen más munkalehetőség, csak a börtön. Megszűnt az Elzett gyár, a dohánygyár, kiirtották a szőlő jelentős részét, itt van egyedül munka. Mindig mondtam az őröknek: én egyszer ki fogok jönni, de ti mindig a falnak azt az oldalát fogjátok őrizni, amivel tudtok szopatni engem. Egyedi elbírálás alá estem, ami azt jelenti, hogy egyedül sétáltam, az utolsó pillanatig nem mehettem közösségbe. Mondjuk, ezekre nem is vágytam.






Forrás: Zimre Zsuzsa interjú