Vak fiammal felszálltunk a buszra a vakvezető kutyánkkal együtt. Ekkor a buszsofőr úgy viselkedett velünk, amit rémálmunkban sem képzeltünk volna... Köszönjük szépen kedves...!

A hétvégén történt. Egy vidéki buszra szálltunk fel az erősen látássérült fiammal, (mentünk a mamát meglátogatni) és a vakvezető kutyusunkkal, Gyömbérrel. A felszállás után a sofőr minden köszönés nélkül, igencsak bunkón annyit kérdezett, a szájkosár mégis hol van a kutyáról?







Mondtam, hogy a vakvezető kutyusokra nem kell szájkosár, amit törvény mondd ki. Bizonygatta, hogy az nem így van, kell a szájkosár, és egyébként is hol a kutya igazolványa? Kérte, hogy mutassam meg, hogy ő valóban vakvezető kutya-e. (Persze mindenki minket bámult, úgy mint a véres rongyot ez idő alatt! Roppant megalázó volt ezt átélni, még ha igazunk is volt..)
A hám természetesen nálunk volt, szerintem annak elég bizonyítéknak kellett volna hogy legyen, de lehet, hogy rosszul gondolom.

Elővettem, és meglepődtem, hogy ezt még senki nem kérte el, és ezt halkan meg is jegyeztem, amire a sofőr közölte, ha tehetné, az oltási könyvét is elkérné. Kéznél volt, odaadtam neki. Ezután mondta, hogy jegy valóban nem kell a kutyának, de szájkosár igen, de felszállhatunk. Picit még dühöngtem rajta, de úgy voltam vele, legalább ezt is megoldottuk valahogy.

Majd miután átszálltunk a következő buszra, azon is az első kérdés volt, hogy hol a szájkosár? Ott már nem volt hosszú párbeszéd, mondtam, hogy törvény szerint nem kell, majd hátra mentünk anyukámmal.
Együttérzésből nulla, hát ilyen emberek is vannak kicsiny országunkban...

Kovács Anita